Tegnap  felcsillant egy aprócska reménysugár, úgy örültem neki... Türelem, alázat... De meddig még? Meddig legyek türelmes? Omladozik az életem, erre ma is kapok rossz hírt... Miért kell még mindig türelmesnek lennem? Miért kell még mindig alázattal viselnem ezt az egészet? Tudom, lehetne rosszabb is... De komolyan mondom, még azt is könnyebben viselném, ha beteg lennék...  Szorít a mellkasom, fojtogatnak a könnyek...

Arra is rájöttem ma, hogy talán túlságosan is ragaszkodom a szeretteimhez, és nem szabadna ennyire... Én azt hittem, hogy ez így jó, ez így természetes, de sajnos nem az... De annyira félek, hogy elveszítem őket...  Nem akarok tapadni senkire sem, csak szeretném, ha valakinek én is hiányoznék...

Amúgy lehet azért vagyok ilyen letört, mert már egy hete nem alszom rendesen...ha 4 órát alszom, akkor már örülök neki... Ma reggel hétkor keltem úgy, hogy 3-kor feküdtem le... Annyira fáradt voltam, hogy majdnem elbőgtem magam ijedtemben, amikor anyut megláttam a szobám ajtajában, mert nem esett le hirtelen, hőgy ki ő... Álmos vagyok, nagyon... de nem tudok aludni... összetörtem asszem...