Imádom! Szeretem! Hiányzik! Két hétig nem látom... Nem tudom, miért is írok ide. Talán így könnyebb elviselni? Nem, nem könnyebb...csak így legalább segít cipelni a magány terhét a blog. Na jó, itt van a családom, akik szeretnek, és nagy örömmel fogadtak ma, amikor hazaértem, nagyon cukker volt mindenki. És ez nagyon jó érzés. De Ő nincs itt, és hiányzik. Nagyon. Tiszta szívemből szeretem Őt, csakis Őt! A szívem érte dobog, Ő a mindenem. imádom a mosolyát, a barna szemeit, a dús fekete haját, a férfias körszakállát, a karjait....Mindent imádok rajta és benne. Nem éreztem még ilyet senki iránt sem, Ő az első férfi (na meg apu ugye XD), akiért képes lennék meghalni, ha kellene. És olyan rossz, amikor nincs mellettem. Vele minden eltöltött perc egy szép álom, de ha egyedül maradok, elöntenek a rossz érzések, ellepnek az összetört életem romjai, amiből egyébként is csak Ő magaslik ki. Nem tudok aludni, nem esik olyan jól a kaja (pedig a sonka meg a sajt nálam befutó páros), és szomorú vagyok. Pedig visszajön hozzám, kapok még tőle sok-sok csókot, de akkor is nehéz. Ma, amikor elbúcsúztam tőle, és elindultam tesómhoz, az úton végig a könnyeimmel küszködtem. Fájt, hogy ott kellett hagynom, és az még rosszabb, hogy ő is hazament, és így nagyon távol van tőlem. Bocs, ez ilyen izé bejegyzés lett, lehet, h majd törlöm vagy kiegészítem..nem tudom...